Optikai képstabilizálás: ez esetben az objektívben elhelyezett két giroszkóp méri az optika elmozdulását vízszintes és függőleges irányban, majd bonyolult számítási műveletek elvégzése után egy közbülső lencsetag elfordításával megváltoztatja a leképezést úgy, hogy a filmre vagy képérzékelőre ugyanaz a kép kerüljön, mint az objektív elmozdítása előtt. A módszer előnye, hogy nagy gyújtótávolságoknál is hatékony stabilizálást tesz lehetővé, hiszen a lencsetag kis mértékű elfordításával is nagy korrekciók érhetők el. Ráadásul ilyenkor a keresőkép is stabilizált. A stabilizálás hatékonysága ekkor a stabilizáló lencsetag tömegétől, a lencsét mozgató mechanika sebességétől, és a számítás gyorsaságától függ elsősorban.
CCD: a két giroszkóp itt sem kerülhető el, ezek továbbra is az elfordulás mértékét hivatottak lemérni. Természetesen ezeket már a gépvázba építik, a CCD-hez közel elhelyezve. A kapott értékekből az előzőekhez hasonló módszer segítségével kiszámolják a szükséges korrekció mértékét, majd a képérzékelőt a filmsíkon maradva jobbra-balra és/vagy fel-le mozgatják. A módszer problémája, hogy nagyobb gyújtótávolságoknál a gép már kis mértékű elforgatása is a képsíkon nagy képi eltéréseket okoz, amelynek stabilizálása nehezebb feladat a CCD elmozgatásával, mint az optikai rendszer egy közbülső lencsetagjának elfordításával. Ez esetben a keresőképet nem látjuk stabilizálva (legalábbis a tükörreflexes keresőknéll). Itt tehát a stabilizálás nemcsak a CCD tömegétől, a számítások sebességétől és a CCD-t mozgató mechanika fürgeségétől függ, hanem azt erősen befolyásolják a gyújtótávolság
és az expozíciós idő értékei is. Nyilvánvaló, hogy egy bizonyos határon túl már nem mozgathatjuk a képérzékelőt, hiszen az objektív által vetített kép csak a 36×24 mm-es kisfilmes filmkockára garantált (Pentax DA objektíveknél ennél is kisebb). Ha a képérzékelőt túlságosan elmozdítanánk, abba a sávba kerülnénk, ahol az optika által vetített kép már vignettál, eléletlenedett, és különböző aberrációkat is tartalmaz.