Az első világháborúban elszenvedett vereség ellenére a német tisztikar a két világháború közötti időszakban még mindig egy támadó hadműveletben látta a győzelem fő eszközét a jövőbeni háborúban. Így más élményt merített a Nagy Háborúból, mint francia társa. Az 1914–1918-as tapasztalatok alapján, beleértve a Stosstruppen csapatok által alkalmazott beszivárgási taktikát, de a repülés és a páncélos fegyverek intenzív fejlődését is észrevéve, a német tisztikar egy része (pl. Heinz Guderian tábornok) elméleti feltevéseket dolgozott ki az ún. -hívott villámháború (németül: Blitzkrieg), vagyis az ellenség leverésére való törekvés a lehető legrövidebb időn belül, az erők és erőforrások maximális intenzitásával végrehajtott, határozott támadó hadművelettel. A német tiszti testület is e támadó háborús doktrína szerint készült a harmincas években és a világháború idején. Azt is érdemes hozzátenni, hogy szinte minden szintű német tisztek a második világháború során az ún. parancs feladatonként (ger. Auftragstaktik), azaz felvázolták beosztottjaiknak az elérendő feladatot és a rendelkezésükre álló erőket, míg a feladat végrehajtása teljes mértékben rajtuk múlott. Egy ilyen, nagyon jól és egységesen képzett tisztekre épülő parancsnoki modell oda vezetett, hogy a német hadsereg rendkívül rugalmas volt a hadműveletekben, és gyorsabban tudott reagálni a különböző szinteken, mint ellenfelei (pl. a francia hadsereg az 1940-es hadjáratban). vagy az 1941-es szovjet hadsereg). Ez a rendszer sikeresnek bizonyult (főleg alacsonyabb szinteken) a második világháború során. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a második világháborúból számos kiváló parancsnok szolgált a német tisztikarban, köztük Erich von Manstein, Heinz Guderian, Erwin Rommel és Walter Model. A páncélgránátos német elnevezés a páncélgránátosok alakulatára, vagyis a saját tankjaikkal szoros együttműködésben harcra kiképzett gyalogsági egységekre. Ezt a kifejezést hivatalosan 1942-ben használták, amikor a gyalogsági hadosztályokat gránátoshadosztályokra, a motorizált gyalogos hadosztályokat pedig páncélgránátos-hadosztályokra keresztelték át. Hozzá kell tenni, hogy az 1937–1942-es években a Schützen-ezredet használták a páncélosokban szolgáló gyalogezredek leírására. Elméletileg a páncélgránátos-hadosztályok alapfelszereltségét a páncélozott féllánctalpas szállítók, különösen az Sd.Kfz.251 képezték, de az elégtelen termelés miatt ezeket a gyalogságokat gyakran teherautókkal szállították. A páncélgránátos-hadosztály alapvetően három gyalogezredből, minden ezredben két zászlóaljból és számos támogató egységből állt, beleértve a páncéltörő, légvédelmi, szapper és kommunikációs egységeket. Ezekben az alakulatokban gyakran használtak önjáró fegyvereket, mint például a StuG III. Érdemes hozzátenni, hogy a páncélgránátos-hadosztályok nemcsak a Wehrmachtban, hanem a Waffen SS-ben is megalakultak – például a Totenkopf-hadosztály vagy a Hohenstaufen-hadosztály.